Településtörténet

A település neve, az egyik feltevés szerint, a morva ember jelentésű Moravec személynévből keletkezett, magyar névadással. A másik szerint a helynév előzménye a magyar nyelvemlékbeli „marot-morva” népnév, mely az ógermán Marvold vagy Marolt nevének egyszerű variánsa. A helynév előtagja a Pilis hegységre utal. A 19. században egyként találkozunk a Maroth, Pilis-Maróth, Pilis Marót, Duna-Marót elnevezéssel. Ma használatos hivatalos elnevezése 1906-tól él.

A község története az őskorig nyúlik vissza. Határában mintegy negyven helyen kerültek elő értékes leletek. A régészeti feltárások eredményeként előkerült leletek közül a legjelentősebbek a rézkori emlékek, a római korból az őrtornyok és a castrum (Castra ad Herculem), amely az egyik legnagyobb erődítmény volt a limes mentén, az avar és kelta temetők, a Pángor-domb középkori temploma, a Malom- patak mentén (mai Dózsa György utca) a középkori (Nagy- vagy Felső-Marót) településének és temetőjének maradványai.

Marót a honfoglalástól fejedelmi, majd királyi, királynéi birtok volt.

A község első írásos említése a dömösi prépostság oklevelében található melyet 1138-ban II. Béla adott ki. (Maraut)

A tatárjárás után 1260-ban Mária királyné a bencések Visegrádi Szent András monostorának adományozta Marótot a jobbágyföldekkel együtt. A Bencések birtoka volt 1493-ig amikor Ulászló király a Pálos szerzetes rendnek adományozta más pilisi birtokkal együtt. A szerzetesrend 1786-ig, II. József által történt feloszlatásáig tudhatta magáénak a települést, mely ezt követően a Vallásalap (Pilis) Szentléleket, Mogyorós (bányát), Csolnokot és Kirvát (ma Máriahalom) magában foglaló birtoktestének központja lett.

A török uralom  alatt hódoltsági terület volt. A Pálosok elmenekültek, az életben maradt jobbágyok két fele adóztak, a töröknek és a Nyitra megyében élő Pálosoknak is.

A 150 éves török uralom alatt többször elpusztult a falu. A lakosság szívós élni akarása bizonyítja, hogy bár kevesen maradtak, mindig újjáépült a falu egy része.

A török kiűzése után a Pálosok visszatértek és a Felvidékről hozott jobbágyokat telepítettek a pusztán maradt telkekre. Egyre több földet műveltek, sok szőlőt telepítettek.

A protestáns üldözések alatt a királyi Magyarországról több református család telepedett a „fővégbe” (a mai Esztergomi út és környéke).

Középkori eredetű református templomát 1820-ban újították fel.

A katolikusok 1792-1794 között építették Szent Lőrinc tiszteletére szentelt új templomunkat, amely az 1810. januári földrengés következtében megrongálódott. A templom homlokzatán látható 1810-es évszám egyrészt a renoválás évére, másrészt arra az időpontra utal, amikor Dömös filiájából Pilismarót ismét önálló plébániává szerveződött.

A jobbágyfelszabadítás befejezését a szabadságharc bukása megakadályozta. Az úrbérrendezésre 1856-60-as években került sor, amikor a parasztok az uradalomtól igyekeztek minél több földet megszerezni.

1860 táján a jeles nyomdász, Heckenast Gusztáv, Feszl Frigyes tervei alapján romantikus stílusú villát építtetett Maróton, ahol megfordult Deák Ferenc, Jókai Mór, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Volkmann Róbert zeneszerző, Rosegger Péter osztrák író. Heckenast baráti köre az 1850-es évektől nyaranta visszatérő kirándulóvendége lett e festői vidéknek és különösen a Zebegénnyel szemben húzódó kies Duna-partnak. Ez a hely a 19. század végén, már Dömöshöz hasonlóan, felkapott kirándulóhelye volt a fővárosi turistaegyesületnek. A két világháború között ismét fellendülő honi idegenforgalom újból felfedezte az „ezüstpartot”. A kitűnő szabad strand sokakat vonzott ide. Üdülőtelep is épült a közelében.

Határának nagy része hegyes, erdős volt, ezért a gabonatermelő földeket irtással növelték. Számos dűlőnév utal erre a tényre.

A gyümölcsösök, szilvások már a XVIII. Századi úrbéri iratokban is szerepeltek, később a XIX. Század első felében gesztenyésével vált híressé.

A szilvát nagy mennyiségben szállították Pestre lovas kocsival, vagy a dömösi hajóállomásról a kofahajóval.

A szőlő- és bortermelésben már a XIX. sz. első felétől jelentős szerepet játszott a basaharci, valamint a török időkben elpusztult, Bitócz faluról nevezett településrész.

Jelentős számú munkavállalót foglalkoztatott a XIX. Század végén alakult Nagybátony- újlaki téglagyár basaharci István- téglagyára. Működésének a II. világháború vetett véget. A háború után az üzemet államosították, gépeit széthordták.

A község 1867 után a I. világháborúig sokat fejlődött modernizálódott, nagyszabású terveik voltak, de ezt az I. világháború megakadályozta. A férfi lakosság legnagyobb része bevonult katonának, sokan harcoltak az orosz és olasz frontokon, 61-en haltak hősi halált.

A II. világháborúban is közel ennyi volt az áldozat. Az ő emléküket tábla őrzi a község főterén álló, Dobozi Mihályt és hitvesét ábrázoló szobor talapzatán.

Pilismarót történeti emlékeit Lukácsné Varga Eszter gyűjtötte össze. A két kötetes könyv megvásárolható a Polgármesteri Hivatalban, vagy olvasható itt.